Viharfelhő Völgy

Lassú, nyugodt tempóban indultam le a hosszú lépcsősoron; meguntam a Nyolcfarkúval való tréninget, így hát úgy döntöttem, ideje hazaindulni. Kezeimet a zsebemben pihentettem, íriszeim semmit mondóan meredtek a vakvilágba. Elfáradtam, sokat kivett belőlem a mai edzés, ami meglehetősen jól sikerült ahhoz képest, hogy semmi kedvem se volt hozzá és csak a Hachibi nyaggatása miatt jöttem el ide, a Viharfelhő Völgybe, ami állandó edzésterepemként szolgált. Ez volt az egyetlen hely, ahol ritkán lehetett látni embereket, kézenfekvő volt, hogy itt tanuljam meg irányítani a testembe zárt fenevadat. A lépcsőfokok vészesen fogytak, hamarosan a végükre értem. Jobbommal kisepertem a sötétbarna lélek tükreimbe lógó izzadt tincseket, majd beletúrtam a nem túl szokványos kék hajamba. Hogyan tovább és mihez kezdjek? Mit akarok elérni ebben az életben? Ezek a gondolatok már jó ideje nyomasztottak, ámbátor még most sem tudok válaszolni rájuk. Valószínűleg nekem is azt kéne szajkóznom, hogy híres shinobi akarok lenni és Én akarom megváltani a Világot, akárcsak a társaim, de nem tartom lehetségesnek, hogy bárki is véghez vigye ezeket, elvégre a Világunk menthetetlen, a folytonos romlás jellemző rá, napról napra egyre rosszabb minden. Az emberek pedig csak kárt tesznek mindenben. Nálunk szánalmasabb és kártékonyabb faj talán nincs is a földön... szánalmasak vagyunk! Eme gondolatmenet közben halk sóhaj szakadt fel a mellkasomból, olyan, amilyet az - az ember hallat, aki már nem tud bízni, az - az ember, aki már semmiben sem hisz: ilyen voltam Én is azóta, hogy Gyūki a testembe került. Az emberek megutáltak, kiközösítettek, kívülállóként Én tapasztalhattam meg leginkább az emberi kegyetlenséget. De igazuk van: úgy vélem, hasonlóan cselekednék, ha valaki más lenne a gazdateste annak a fenevadnak, aki sokak életét elvette.
~ Talán jobb lenne, ha elhagynám a falut és új életet kezdenék valahol, ahol nem tudnak a múltamról. - gondolkoztam, ám nem sokáig ugyanis egy hosszú szőke hajú lánnyal találtam szemben magam.

- Hé! - kiáltott fel egy vékony női hang mögülem, ámbátor nem igazán zavartattam magam, folytattam az utamat vissza Kumogakure no Sato-ba. Fölöslegesnek tartottam leállni beszélni egy olyan alulművelt taggal, aki úgy indít el egy beszélgetést, hogy "Hé", habár ez is több, mint a semmi, amihez hozzászoktam az elmúlt évek során. Tovább indultam, de szemeim sarkából figyeltem a lányt, hogy mit fog tenni: hagy elmenni, vagy újból próbálkozik? Utóbbi mellett voksolt, ugyanis megkerült és az utamat állta. Talán harcolni akar? Miért? Esetleg az Ő szüleit is a Hachibi ölte meg és most bosszút akar állni? Gyakori az ilyen, megtanultam már kezelni az effajta helyzeteket, ámbátor nem mondhatnám, hogy rajongtam értük. Ismét megszólalt a nálam néhány évvel fiatalabbnak tűnő lány:
- Teee figyelj már, hozzád beszélek - lengette meg előttem a kezét, majd csípőre tette a kezét és kissé előredőlt. Vajon ezzel mi a célja? Az amúgy nem létező dekoltázsát akarja villogtatni? Most már azt kívánom, bárcsak valaki olyan zavart volna meg, aki végezni akar velem.
- Rendben, viszont nekem most nincs kedvem hozzád... - válaszoltam színtelen hangon, majd kikerülve a lányt, tovább indultam, ám nem sokáig, ugyanis a lány kissé erőszakosabb módszerekhez folyamodott, annak érdekében, hogy rá figyeljek.
- Hát beléd semmit nem neveltek? Nem illik egy lánnyal így bánni! - fakadt ki gyerekesen. Előbbi mozzanata kissé frusztrált, ámbátor úgy döntöttem, nem adom meg neki azt az örömet, hogy önmagamból kikelve tombolni lásson.
- Igazad van... majd szólj, ha látsz egyet. - szóltam, miközben gúnyosan elvigyorodtam.
- Hm, bocsi azt hittem normális vagy, de látom tévedtem... - felelte egy lesújtó pillantás kíséretében, majd elfordult.
- Ha ez megnyugtat, Én már az elejétől kezdve tisztában vagyok azzal, hogy nem vagy normális... Akkor szia!